Csoóri Sándor költőre, íróra, közéleti személyiségre emlékeznek barátai, így állítva emléket az embernek, akiről egyik értője így fogalmazta meg írásai lényegét: „olykor szociográfiai pontosság, olykor festői víziók, olykor utánozhatatlan emberi-nemzeti aggódás” jellemzi.

Húsz beszélgetést rögzítettünk filmre, húsz kortárssal, akik Csoóri Sándorra emlékeznek ki-ki a saját élményei alapján. A filmeket levetítjük, majd a filmben szereplők a saját életükről, élményeikről mesélnek, mintegy „párhuzamos életrajzon” keresztül mutatva be a korszakot, amelyben éltünk.

 

Mai vendégünk Duray Miklós, a felvidéki magyar ügyek egyik legkövetkezetesebb harcosa. Több mint ötven éven át, a hatvanas évek közepétől állt kapcsolatban, barátságban Csoóri Sándorral. Ő pozsonyi magyarként tette a dolgát, s mint köztudott, a hivatalos csehszlovák szervek kétszer is börtönnel jutalmazták konok következetességét. Közös gondolkodásuk egyik legszebb példája az az Előszó, amelyet Csoóri Sándor írt Duray Miklós, nagy port kavart, Kutyaszorító című könyvéhez. Mindketten megkapták a jól megérdemelt büntetésüket 1983-ban.

Szeretettel várjuk 2019. november 21-én, 18.30h-ra a Petőfi Irodalmi Múzeum (1053 Károlyi utca, 16) dísztermébe.

 

A Csoóri Sándor életművének kiadását célul kitűző Erdélyi Szalon Kiadó – kissé meglepő módon – a naplók után nem a verseket jelentette meg, hanem Régi vérfoltok vöröslenek címmel (mely cím a költő Görömbei Andrásnak ajánlott, A házam körül újra című költeményének egyik súlyos sora) a szerző kötetben meg nem jelent írásait az 1960 és 2008 közti időszakból. (Ezen a kiadó által erőltetett gyakorlaton a kötetek szerkesztője, Pálfy G. István is elgondolkodik az utószóban, és erre a következtetésre jut: „Egyre inkább beláttam, hogy ennek a kötetnek a vegyes műfajú írásai nem rontanak a sorrendi változtatással, hiszen azt mutatják, hogy bár Csoóri Sándor úgy gondolkodik a költészet legmagasabb rendűségéről, amiképpen számtalanszor leírja és bizonyítja, viszont mégis épp az ilyen vegyes műfajú írásokkal van jelen a mindig viharos évtizedeknek a mindennapjaiban.”)

 

A kétely nehezen oszlik el, hiszen mindannyian egészséges és gazdag tapasztalati anyagból megszülető és fölnevelt gyanakvással viseltetünk az ilyen könyvek iránt: a „kötetben meg nem jelent” meg a „vegyes műfajú” szerkezetek az esetek többségében azt mutatják, hogy nemigen volt hová elhelyezni az adott szövegeket, és kaptak egy afféle salátakötetet – ezeket a szövegeket, sugallja tovább az alcím és a melléknév, a szerző sem tartotta kötetbe valónak, hiszen akkor maga gondoskodik a megjelenésükről, csak a megélhetésért írta őket s a többi.

Örömmel jelentem, hogy ennek a kötetnek az olvastán minden ilyesféle kételyünk oszolhat: Csoóri Sándor „vegyes műfajú” írásaiban is ugyanazt a szigorú, következetes, okos, szeretve féltő, nagy perspektívákat tekintetével (előbb a sajátjával, aztán a miénkkel is) befogó alapállást és hangot képviseli, amit „kötetben is megjelent” szövegeiben. Egyáltalán: monolit az életmű, ezek pedig nem lepattant darabok, hanem a nagy egész részei, hasznos alkotóelemei.

Akadnak itt tárcák, tárcanovellák, esszék, köszöntők, köszöntések és búcsúztatók, elmondott és nem éppen az eredeti tervek szerint elmondott beszédek leiratai, de recenziók és más alkalmi szövegek is. Egyiknek Móricz Zsigmondra emlékeztet a hangja (a nagyon hatásos Beszél egy ember című szöveg esetében például), a másiknak egy harcos gondolkodóéra, sőt van kissé idétlen gúnyolódás is John Lennon hajáról és érzékeny beszámoló Che Guevaráról (innen látszik, hogy a szerkesztők semmit nem szépítenek, mindent megmutatnak, hiszen velük van az igazság, és tudják, hogy néhány ilyen is elfér a komoly dolgok mellett), de mindegyiken átsugárzik Csoóri Sándor erőteljes hangja. Ismét az utószóhoz fordulok: „Amit Csoóri Sándor ír vagy nyilatkozik, interjút ad valakinek, az ma is úgy áll, mint a cövek. […] Csoóri Sándornak ezek az írásai, beszédei ma is az igazságukkal vannak jelen, alighanem épp azért, mert az igazságuk nem csupán visszafelé, hanem a jövő felé is fénylik.”

Egy aggódó, a nemzetét féltő és szerető ember beszél ezekben a szövegekben, egy közéleti ember, a szó legnemesebb értelmében. Okosan, logikusan érvel, akkor is, ha Pozsgay Imrének ír levelet egy új irodalmi lap, a Hitel létrehozásának szükségességéről, és akkor is, amikor a Magyarok Világszövetségének feladatairól beszél – de bármikor szólal meg, ugyanolyan: kristálytiszta, okos, szenvedő, aggódó. Nagy kár, hogy oly sokszor találtak süket fülekre elemzései, figyelmeztetései.

 

Nagy Koppány Zsolt, Magyar Nemzet, 2019. szeptember 30.